Fordítási ajánlat
karakter

a részletes fordítási ajánlatot pár perc alatt megküldjük

Miért hasonlít minden nyelvben a mama és a papa?

 

Mother, Mutter, mamma; father, baba, tata: az anya és az apa megnevezése a legtöbb nyelvben feltűnően hasonlít, még azoknál is, ahol nincs kimutatható nyelvtörténeti kapcsolat. Hogy a latin, a germán, a szláv és a többi indoeurópai nyelvben ez a helyzet, önmagában nem lenne túl meglepő, hiszen az alapszavak többnyire a legősibb nyelvi rétegből származnak. De a szülőkre egészen távoli nyelvcsaládokban is hasonló hangalakok léteznek.

A magyar „anya” az etimológiai szótár szerint egy ősi, uráli kori szótőre megy vissza, és a vogultól a lappig a finnugor nyelvek hasonló kifejezésekkel illetik anyukát, vagy akár más idősebb nőrokonokat is. Az ótörök „ana” a szokásos nyelvtörténészi vélemény szerint nincs közvetlen kapcsolatban ezzel, ahogy a szintén finnugor „apa” szavunk is független a még távolabbi, de hangalakilag szintén hasonló olyan terminusoktól, mint például a koreai „aba”.

És akkor meg nem beszéltünk olyan tényleg nagyon távoli hasonlóságokról, mint amely Afrika legnagyobb nyelve, a szuahéli (mama és baba), a fidzsi (nana és tata), az eszkimó (anana és ataata) vagy a közép-amerikai indián pipil (naan, tatah) és az európai kifejezések között áll fenn.

Gyerekek sírását elemzi egy számítógépes programmal dr. Barry Lester (1984.) A kutatásának semmi köze az itt leírt jelenséghez, a képünk csak illusztráció. De milyen!

Mi lehet a magyarázat a The Atlantic által is boncolgatott problémára? Ha a nyelvi átvételt kizárjuk, adódna a lehetőség, hogy valamiféle „ősnyelvi” maradványról van szó, ami ellenállt a későbbi átalakulásoknak. Ez azonban nemcsak azért kétséges, mert valójában nincs szilárd bizonyíték arra, hogy a világ nyelvei tényleg egyetlen közös alapnyelvből fejlődtek volna ki, de a mai hasonlóságok is ellentmondanak neki. Egy kezdő állapottól és egymástól ugyanis az eltelt évezredekben a most megfigyelhető különbségeknél sokkal inkább eltávolodtak volna az egyes nyelvek, a tipikus hangváltozásoknak azonban a szülők megnevezésében nincs nyomuk.

A megoldás, mint arra a strukturalista nyelvészet meghatározó alakja, az orosz Roman Jakobson rámutatott, inkább a gyermeknyelvben lehet, és abban, hogy egy kisbaba melyik hangokat tudja a legkönnyebben kimondani. Nem véletlenül kezdenek először az aaa-val próbálkozni – ehhez ugyanis nem kell semmi különöset csinálni a nyelvvel, meg a többi szóba jöhető alkatrésszel. Ilyen egyszerű, figyeljenek:

aaaaaa

A mássalhangzók közül a „m” sikerül a leghamarabb: ehhez csak össze kell zárni az ajkakat. Az eleinte spontán és játékos gőgicsélés így hoz létre mindenhol az „am” és „ma”-hoz hasonló szótagokat.

Hogy az ebből megszülető első szócska azután a legtöbb nyelvben az anyát jelöli, már nem a gyereken múlik, hanem a környezetén. Ahogy sok kutyás megvan győződve róla, hogy az ő blökije tényleg mindent ért, a szülők is (nem beszélve a nagymamákról) egészen biztosak benne, hogy pár hónapos örökösük folyamatosan jelentésteli üzeneteket küld feléjük – még akkor is, ha csak az emésztés hangjait produkálja.

A szülők azok, akik értelemteli jelentést tulajdonítanak a babahangoknak – és mivel a kultúrák döntő többségében az anya az a személy, aki elsősorban gondoskodik a gyerekről, a leggyakrabban beszalad hozzá, válaszol neki, a bababeszéd első megnyilvánulása a pozitív visszajelzések, megerősítések révén hamarosan már valóban az ő megszólításaként rögzül.

A „mama” tehát a korai beszédtanulás sajátosságai és a hangképzés biológiája miatt ilyen szokatlanul nemzetközi. A „papa” (tata, baba, daddy, stb.) egy fokkal kevésbé, de szintén transzkulturális: a „b”, illetve „p” próbálgatása (a babáknál még sokszor aranyos nyálbuborékokkal kísérve) rögtön az „m” után jön, valamivel a „d” és a „t” előtt. Szóval a gyerek életében az anya után fontos szerepet betöltő kettes számú „jelentős másik” sok nyelvben megkapja a második legkönnyebben kimondható nevet.

Apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

Forrás: index.hu